A lelki áldozás (communio spiritualis) Jézussal egyesíti az eucharisztiában, azt a lelket, aki nagyon erősen vágyakozik vele való találkozásra a Szentostyában, de fizikailag nem tud hozzájutni. Olyan vágyakozás teremti meg, mely a szeretettől éltetett hitből ered. Ezért segít a lelki áldozás abban is, hogy lelki életünket megőrizzük és fejlesszük. Korábban az áldozást akadályozó tényező elsősorban pogányok általi börtönbe zárás, hajótörés vagy hasonló csapás volt – most a járvány követeli meg a hívőktől. Talán ez felkészülés egy pogány időre. Aki azonban valamilyen súlyos bűn miatt egyébként sem járulhatna szentáldozáshoz, az természetesen lelki áldozást sem végezhet – ám vágyakozása hozzásegíti bűnei megbánásához. Szerencsére a gyónási lehetőség a mostani járványügyi szabályozás mellett nincs tiltva.
Vitathatatlan, hogy a lelki áldozás nem képes helyettesíteni az Oltáriszentség vételét. Ám a Szentírás számtalan helyen bizonyítja, hogy az Úr Jézus semmit nem utasított vissza attól, aki hittel, bizalommal, szeretettel fordult hozzá. Erre az irgalomra alapozzuk most is bizalmunkat, hogy az áldozás ezen módja is érvényes lesz színe előtt.
Két elven nyugszik az, hogy érvényes lehet fizikai jelenlét nélkül, lélekben áldozni:
· Azon mély hiten, mely szerint Krisztus valóságosan jelen van az Eucharisztiában; és
· Azon a katolikus elven, hogy Isten elsősorban a szándékainkat nézi
Ezekből következik, hogy helyettesítheti a szent cselekményt az őszinte vágyakozás szándéka, ha megvan a mély hit az Eucharistiában jelenlévő Jézusban, és valóban nincs lehetőség fizikailag áldozni. De csak akkor! Nem lehet őszinte a szándék, ha lustaság vagy kényelem van mögötte, és emiatt nem megy el valaki jelenléti misére lelki áldozásra hivatkozva.
Most hát, hogy fizikailag nem vehetjük magunkhoz Jézust, erős hittel az Oltáriszentségben való jelenlétében lelkileg járulunk szentáldozáshoz így imádkozva:
